A Louwman Museumot az óta szeretném felkeresni, amióta tiszteletüket tették a brüsszeli Interclassics kiállításon egy felettébb vicces mikroautó-gyűjteménnyel. A múzeum azonban ennél sokkal komolyabb készlettel bír, sok tekintetben a világ egyik legkomolyabb gyűjteménye, a honlap szerint 1910 előtti autókból nincs is nagyobb készlete senkinek a világon.
A több mint kétszáz autóból álló magángyűjteményt a Louwman család gondozza és gyarapítja. A gyűjteményt 1934-ben alapította egy fiatal (20 éves!) Dodge importőr, Pieter Louwman, a jelenlegi tulajdonos apja. A múzeum az óta több gyűjteménnyel gyarapodott, 1969-ben bekerült Geerlig Riemer gyűjteménye, pár éve pedig a Rosso-Bianco gyűjtemény (utóbbi némi botránnyal is vegyült, mert a pletykák szerint Louwman úr többségét pénzzé tette).
A gyűjtemény jelenlegi tulajdonosa Evert Louwman, aki az alapítás óta márkát váltott, és a Dodge helyett a Lexus, Toyota és Suzuki márkák holland importőre (a Toyotás kötődésnek ékes nyomai is vannak a múzeumban).
A múzeum párszor már nevet és helyszínt is váltott, a Nemzeti Gépjárműmúzeumból 1981-ben a Louwman család ingatlanába került, és 2003. április 18-án felvette a “Louwman Gyűjtemény” nevet. A Hágában található jelenlegi épületet 2010-ben avatta fel Beatrix királynő, aki mellesleg a szomszédban lakik.
Az épület egyébként hollandusan modern, vöröstéglás és gyönyörű park övezi. Az éttermet érdemes kipróbálni, egyrészt remek hangulata van, másrészt az árak sincsenek elszállva.
A szarvasgombás pármai-sonkás flamkuchen 8 euróért szerintem rendben volt, a 4 eurós sütik is jól néztek ki. Van egy Zeppelinkabinból kialakított páholy, amely ugyan le van zárva, de az karzaton található ajtón van kémlelő ablak, zseniális ötlet.
Aki autóval érkezik, az számíthat egy 5 eurós extraköltségre az amúgy sem filléres belépőjegy ára mellé, mivel az autókat egy funkcionális mélygarázsba száműzik.
A múzeum nevet nagyon komolyan veszi az intézmény, a kezdeti idők járművei egy egész emeletet foglalnak el, kezdve a gyalog hintótól – és lovas fogatokon és a furcsa háromkerekű félszerzeteken át a komoly négykerekű postakocsikig.
A fényre kiérve egy évtizedekre bontott csarnok mutatja be a gépesítés felgyorsulását a 40-es évekig.
A Louwman Museum erőssége a rendkívül igényes tálalás. Építészetileg az egyik legprofibb múzeum, hatásosak a színek, funkcionális a világítás, a termeknek koreográfiája van.
Magába szippant az élmény, mintha egy kulturális hullámvasúton ülnénk, ahol a diszkrét félhomályban pihenő régiségeket mellbevágóan rikító élményfürdők váltják. Leszámítva a kissé fura színvilágot, a tökéletességre csiszolt gyári Mercedes Museummal említhető egy lapon koreográfiában és tartalomban.
Mivel ez a poszt bizonyult az egyik leginkább embert és gépet próbáló darabnak, most tartok egy retorikai szünetet, a folytatáshoz kattintani vagy lefelé görgetni kellene most… 🙂
