Kijött ma egy szokásosan alapos és jól megírt cikk a TC-n, amely megint nagyon furcsa konklúziókkal zár… (És persze megint nem kommentelhető, pedig lehet érdekes dolgokat olvashatnánk a hozzászólásokban.).
“Gondolatmenetünk végén pár okosságot még leszűrhetünk: – a tipikus vevőnek jellemzően nincs pénze flancolni Magyarországon, ezért kicsi, olcsó autót vesz. Ezt sejtettük, de most látjuk is a Duster, Corsa, Swift, Yaris, Astra, Sandero, Splash, SX4, Ceed és Mokka első tízes helyezése alapján,
– a cégek, nagyobb vállalatok és állami szervek elsősorban a Porsche Hungária, másod-, harmad- és sokadsorban a Ford, a Mercedes, a BMW (Mini) és a PSA-csoport (Peugeot, Citroen) autóit választják,
– a magánvásárlók szíve a Mitsubishi, a Dacia, a Hyundai, a Honda, a Toyota, a Mazda, a Suzuki, a Kia, a Subaru és az Alfa Romeo márkákhoz húz – ezeknél ugyanis a legmagasabb a valódi vevők aránya.”
A következtetések alapjában véve logikusak, csakhogy az alap premissza alapvetően hibás….
Nem ismerem a magyar piac sajátosságait, de nekem nagyon meredek az a feltételezés, hogy a magánautó az egyetlen, amit a vevő szabad akaratából vásárol (és azért csak japán, koreai autókat vesz (na meg Alfa Romeót?!!!), szabad akaratából), míg a gonosz rabszolgatartó munkaadó mindenféle Volvókba és BMW-kbe kényszeríti megnyomorított munkavállalóit.
Ráadásul még ott a sajátos grafikon is, amelyben az extrém céges autók között egy sor olyan van amit én a legkevésbé sem gondolok cégesnek. Ilyenek pl a nagy prémium kombik, amelyek bár igen tágasak, nem használnám üzemszerűen áruszállításra, ugyanakkor reprezentatív személyszállításra nem alkalmasak a kombi forma miatt. Persze, egy lépcsős E-klasse vagy 5er ideális államtitkári vagy cégvezetői autó tőlünk nyugatabbra is, miközben ennek kombi változata viszont inkább a “haldokló dekadens nyugat” polgári családjainak szállítói. Attól még hogy cég veszi meg, 95%-ban magánhasználatban lesz, és valószínűleg a tulajnak lesz némi beleszólása abba hogy mi kerül a feneke alá.
Az előbbi eszmefuttatást nehéz pontosan lekövetni, de szerencsére egyes márkák eléggé specifikusak modell-elnevezéseikkel ahhoz, hogy támpontot adjanak. Ott van pl a V70, amely külön nevével könnyen elárulja, hogy a 90%-ban cégek által vásárolt autó alatt az egyik leginkább magáncélra optimalizált autó szerepel. Korábban írtam, hogy bizonyos attribútumok alapján az egyik leginkább családbarát autónak tartom a V70est, meglepne ha ezt céges furgonként vagy reprezentációs autóként vetnék be. Itt a név egyértelművé teszi a kombi eladási arányait.Ez a cégautó bizony magánautó, céges finanszírozásban.
Aztán ott a 6os Bimmer.
Lépcsős mivolta ellenére ez az egyik olyan autó, amelyet nem tudok elképzelni reprezentációs limuzinként, annak ellenére hogy lerí róla, hogy pénzt költöttek rá elég rendesen. Ha ezt cég veszi, akkor nem az a típus lesz amely meggyorsítaná egy közép- vagy felső vezető karrierjét, ha a cég tulajai is használják azt a parkolót.
Tipikusan az az autó, amelyet legfeljebb cégtulajként használnék, de nem sofőrösként hanem magáncélra. A kupés forma amiatt nem annyira jó hátul ülni, reprezentációs célra más való (arra ott a 7es), de a 6-os egyúttal nem is cég felső alkalmazottjainak az autója (arra ott az 5-ös). Klassz dolog a piaci szegmentáció, van olyan piaci rés amit a BMW még nem fedett le? : )
Mellesleg ugyanez igaz a szintén nem igazán flottába való A7esre is.
Szóval összegezve, szerintem alapvető stratégia tévedés a magán/céges eladásokból bármire is következtetni “magán”, és “céges” igényekről. Főleg anélkül, hogy utánanéznének, mik a kereslet (beleértve pl adókat és hitelezési trendeket) és a kínálat (pl: mennyire veszik komolyan egy márkánál a privát/céges ügyfeleket) mozgatórugói, és persze ami szintén lényeges: mennyivel jobban éri meg a cégautós cirkusz egy saját névre vett autóhoz képest.
